Napoleon Boulevard: Lehajtott fejjel

Nehezen megy a kezdés, nem tudom, hogy álljak neki a mondat alkotásnak. Most kicsit szar a hangulatom... Ma szülinap ünneplés volt, amiről eszembe jutott két régebbi születésnap. Abból az egyik jobban megvisel, mint gondoltam volna. Na, nem magával a szülinappal kapcsolatban értem ezt, hanem a személyre vonatkozólag.

Azt hittem, könnyebben megemésztem majd ezt a kapcsolatot, és lezárom egyszerűen... Hát, ismét naiv voltam/vagyok. Nem hiányzik(!) nem erre értem; hanem pont ellenkezőleg: nem tudok rá úgy gondolni, hogy jó volt, szép volt, de elmúlt... ehelyett jönnek elő a fájdalmas emlékek - amik ráadásul visszatekintve lettek azok.

Nem tudom, miért nem tudok semleges lenni vele szemben, mint teszem másokkal is?! Miért van, az hogy ha valamiről eszembe jut, dühös leszek, és elkeseredetten próbálok rájönni dolgokra - mi miért volt úgy, ahogy?!

Szóval a szülinapozásról most eszembe jutott megint... hmmm... egy vízipipát kapott ő erre az alkalomra, kb. két és fél hónapja. Vajon azóta használta?! Vagy tényleg csak díszként van valahol?! Vajon felvitte már a pincéből, vagy még mindig ott tengődik magányában?! Ki tudja. Nem kéne vele foglalkoznom, tudom - mégis ezt teszem. Emellett kicsit rosszul esett, amikor azt mondta, hogy tudta, hogy ezt fogja kapni... Talán csak a hangsúllyal volt a gond - igaz, erre már nem emlékszem, de nem ugrott ki a bőréből örömében...

Persze! Elmúlt, vége! Lépjek már túl rajta végleg! Ne zsörtölődjek ilyen részleteken! Általában nem is teszem ezt, nem agyalok a múlton. De amikor valami emlékeztet rá, olyankor kb. hidegzuhanyként zúdul a nyakamba az azzal kapcsolatos emlék.

És nem tudom, hogy miért a rosszak jönnek elő inkább, mint mondjuk a jók...? Mintha millió kaktusztüske szúrkálná a szívem... Vajon valaha el fog ez múlni, és tudok rá úgy nézni, mint egy... ex-re (pl.) Vagy soha nem fogok már vele se találkozni, se beszélni, mert nem tudok?!

Amióta szakítottunk, kétszer találkoztunk. Mindkét alkalommal ideges lettem, amit magamban tartottam ugyan, de már majdnem felrobbantam miatta...

Hmmm... ha jobban belegondolok, ez az érzelmi állapot sem jobb annál, mintha a hiányától szenvednék - vagy mégis?! Pfff... nem tom... Nem lehet összehasonlítani a kettőt, ez logikus. De az biztos, hogy ilyen még nem sűrűn fordult elő (valaki iránt dühöt érezzek...)

Na, mindegy, jöjjön a szöveg:

Itt állsz
Lehajtott fejjel
Nem nézel most rám
Igen, érzem
Előre tudtam
Számíthattam rá is talán
Eltűnt a mosolyod
Tán sosem látom már
Kínzó, idegen érzés
Nem bírom tovább

Itt állsz
A kezed mégsem
Nyújtod most felém
Ne is szólj hát
Érzem
A hangodból
Hogy nem vagy már az enyém
Elszállt, ennyi volt hát
Kis történetünk
Késő a ráadáshoz
A függöny rég legördült

(Refrén X2)
Nem hiszem, hogy összetört egy szív
Bármit gondolsz, másokkal is megtörtént ez így
Értsd meg,
Engem többé úgysem boldogít
Nincs több álom
Késő van már
Nem megyek, ha hívsz
Tűnj el végleg!

Igazából már az utolsó hónap már nem volt semmilyen, nem is tudom, mit lehetne rá mondani... ehh... mert kapcsolatnak biztos nem! Három hétig felém se nézett, nem hívott, nem írt. Aztán, nekem elfogyott a türelmem... Ez így nem mehetett tovább. (Érthető is, nem?!) Pontosan ezért nem siratom ezt a kapcsolatot, ill. ezt a részét, vagy nem tudom hogy fejezzem ki magam. Nem volt mindig rossz, nem állítom ezt - csak ez az egy hónap a végén. Ezért is nem beszélek ilyenekről, hogy visszacsinálni meg mittom... mert nem akarom! Nem vagyok annyira bolond, hogy egy olyan kapcsolatot akarjak újra, amiről tudom, hogy halálra ítélt! Mások vagyunk, teljesen...