Pro et kontra
Azt sem tudom, mit és hogyan kéne leírnom. A zavartságomat kéne szavakban megformálni. Ami most bennem van. És amit magam sem értek.
Egy hete elkezdett megváltozni körülöttem a világ. Nem jobb lett. Más. Olyan fordulat ez, amit nem vártam, amire nem számítottam, mert úgy gondoltam, nem is lehetséges. De hat hónap nagyon megváltoztatja az embert. Szerintem is.
Elértem annyi mindent, egyedül, amikre nem tudtam, hogy képes vagyok, de küzdeni akartam, bebizonyítani a világnak, hogy: én képes vagyok rá, sikerült, és talpon vagyok! Szóval: tömören - fityiszt mutattam mindenkinek! Nem érdekelt senki és semmi. Önző voltam. A saját fejem után mentem... Sosem tanultam mások hibájából, csak a sajátomból, de ettől éreztem magamat erősebbnek - hogy átéltem, megtapasztaltam.
És most itt vagyok. Egy olyan helyzetben, ami teljesen felemészt. Nem csak magam miatt, hanem a világ miatt is. Hogy mit fog szólni ehhez sok-sok ember – pedig nem is kellene vele foglalkoznom. Kicsit részletesebben: van itt egy lány, aki egyszer csak fogta magát, és mindent csip-csup a háta mögött hagyott, mert úgy gondolta, hogy ez kell neki. Most - hónapok elteltével - pedig megint itt van. És ki tudja meddig marad ezúttal?... Biztos nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő szerette volna, és mivel csalódott, inkább visszatér régi életéhez... Ez lesz az első gondolat. Ami nem igaz.
Valóban úgy véltem akkor, hogy ezt kell tennem. Mert akkor nem tudtam felfogni a különbségeket érzések - szerelem és szeretet közt. Megijedtem, hogy már nem érzek lángolást, hanem a törődés, az "anyáskodás" dominál a részemről, amíg a másik még mindig szerelmes. Furcsa volt, hogy nem azonos érzelmi szinten vagyunk. Azt hittem, hogy én gyorsabb tempóban haladok a kapcsolaton belül. Ez nagyon összezavart. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani. És igazából megfogalmazni sem tudtam akkor még. Így elmenekültem, nem akartam szembenézni vele.
De rájöttem, hogy a szeretet fontosabb és erősebb, ill. a szerelem múlandó, átalakul így is- úgy is. Nem lehet örökké rózsaszín felhők között lebegni, mert ez illúzió. Nem véletlenül van ennek is folyamata - a kapcsolat első fázisa ez, majd ahogy megismerik egymást az alanyok, úgy változnak az érzések is. És a szerelem átalakul a gondoskodásba. Amikor már csak egy pillantásból tudjuk, hogy mit gondol/érez a másik, hogyan közelítsük meg, mi lenne neki a jobb...
A szeretet nem tud elmúlni. Tíz év múlva is ugyanúgy féltem a másikat, mint ma vagy holnap. Ezt is megtanultam.
A szenvedélyt viszont még mindig nem tudom hova tenni. Az még most is kérdéses bennem, hogy mennyire fontos ez. A kapcsolat elején akár napjában többször is megkívánjuk a másikat, de ahogy múlik az idő, már napok telnek két alkalom közt... Ez normális? Jobb a szociális együttlét? Amikor megbeszéljük, hogy mi történt velünk aznap, utána jó éjt puszi...
Ami még nagyon fontos a számomra, és amit mára megértettem, hogy mennyit jelent: tényleg ismerni a másikat. Kívülről-belülről. És elfogadni olyannak, amilyen. Ő ismer engem. Ennyi idő távolság után is ugyanúgy ér hozzám, hogy rádöbbenek, régóta nem volt részem ilyenben. Pedig nagyon szeret(t)em. Ismeri a rosszabbik felemet és mégis velem akar lenni. Hátborzongató, azonban tiszteletreméltó! Amit meg szeretnék becsülni, de félek, hogy nem menne. Nem akarok gyenge lenni, azt szeretném, ha ez erősítene engem. De nem úgy, hogy bármit megtehetek, mert megbocsátja.
Már csak nekem kéne megküzdenem magammal. Elfogadni azt, hogy nem várni, hátha jön "jobb", mert lehet a jelenből is kihozni a legjobbat. Építkezni, várat felépíteni pl.
Egy hete elkezdett megváltozni körülöttem a világ. Nem jobb lett. Más. Olyan fordulat ez, amit nem vártam, amire nem számítottam, mert úgy gondoltam, nem is lehetséges. De hat hónap nagyon megváltoztatja az embert. Szerintem is.
Elértem annyi mindent, egyedül, amikre nem tudtam, hogy képes vagyok, de küzdeni akartam, bebizonyítani a világnak, hogy: én képes vagyok rá, sikerült, és talpon vagyok! Szóval: tömören - fityiszt mutattam mindenkinek! Nem érdekelt senki és semmi. Önző voltam. A saját fejem után mentem... Sosem tanultam mások hibájából, csak a sajátomból, de ettől éreztem magamat erősebbnek - hogy átéltem, megtapasztaltam.
És most itt vagyok. Egy olyan helyzetben, ami teljesen felemészt. Nem csak magam miatt, hanem a világ miatt is. Hogy mit fog szólni ehhez sok-sok ember – pedig nem is kellene vele foglalkoznom. Kicsit részletesebben: van itt egy lány, aki egyszer csak fogta magát, és mindent csip-csup a háta mögött hagyott, mert úgy gondolta, hogy ez kell neki. Most - hónapok elteltével - pedig megint itt van. És ki tudja meddig marad ezúttal?... Biztos nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő szerette volna, és mivel csalódott, inkább visszatér régi életéhez... Ez lesz az első gondolat. Ami nem igaz.
Valóban úgy véltem akkor, hogy ezt kell tennem. Mert akkor nem tudtam felfogni a különbségeket érzések - szerelem és szeretet közt. Megijedtem, hogy már nem érzek lángolást, hanem a törődés, az "anyáskodás" dominál a részemről, amíg a másik még mindig szerelmes. Furcsa volt, hogy nem azonos érzelmi szinten vagyunk. Azt hittem, hogy én gyorsabb tempóban haladok a kapcsolaton belül. Ez nagyon összezavart. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani. És igazából megfogalmazni sem tudtam akkor még. Így elmenekültem, nem akartam szembenézni vele.
De rájöttem, hogy a szeretet fontosabb és erősebb, ill. a szerelem múlandó, átalakul így is- úgy is. Nem lehet örökké rózsaszín felhők között lebegni, mert ez illúzió. Nem véletlenül van ennek is folyamata - a kapcsolat első fázisa ez, majd ahogy megismerik egymást az alanyok, úgy változnak az érzések is. És a szerelem átalakul a gondoskodásba. Amikor már csak egy pillantásból tudjuk, hogy mit gondol/érez a másik, hogyan közelítsük meg, mi lenne neki a jobb...
A szeretet nem tud elmúlni. Tíz év múlva is ugyanúgy féltem a másikat, mint ma vagy holnap. Ezt is megtanultam.
A szenvedélyt viszont még mindig nem tudom hova tenni. Az még most is kérdéses bennem, hogy mennyire fontos ez. A kapcsolat elején akár napjában többször is megkívánjuk a másikat, de ahogy múlik az idő, már napok telnek két alkalom közt... Ez normális? Jobb a szociális együttlét? Amikor megbeszéljük, hogy mi történt velünk aznap, utána jó éjt puszi...
Ami még nagyon fontos a számomra, és amit mára megértettem, hogy mennyit jelent: tényleg ismerni a másikat. Kívülről-belülről. És elfogadni olyannak, amilyen. Ő ismer engem. Ennyi idő távolság után is ugyanúgy ér hozzám, hogy rádöbbenek, régóta nem volt részem ilyenben. Pedig nagyon szeret(t)em. Ismeri a rosszabbik felemet és mégis velem akar lenni. Hátborzongató, azonban tiszteletreméltó! Amit meg szeretnék becsülni, de félek, hogy nem menne. Nem akarok gyenge lenni, azt szeretném, ha ez erősítene engem. De nem úgy, hogy bármit megtehetek, mert megbocsátja.
Már csak nekem kéne megküzdenem magammal. Elfogadni azt, hogy nem várni, hátha jön "jobb", mert lehet a jelenből is kihozni a legjobbat. Építkezni, várat felépíteni pl.
posted by kisßoszi | 9:03 de.
|
0 comments
