Sok nap, sok dolog...

Egy egész hetet kéne pótolnom, mert szinte mindennap történt valami jó, vagy vicces, vagy érdekes...

November 20., hétfő
Ezen a napon nem tudom már, hogy mi volt. Nem mentem műv.törire - ejnye,ejnye. De a hangulatom nem volt a legjobb, erre emlékszem. Ááá! Eszembe jutott erről a rossz hangulatról a nap! Pfff, mindenkit szivattam I.F.O. órán. Az első felében feleltünk. Aki valami hülyeséget mondott, annak beszóltam egy "kicsit". Még a tanár is kapott ebből - szar a tanári asztal, és mondta: "Lehet, hogy el fogok tünni az asztal alá...", én meg erre: "Tanárnő, biztos észrevesszük majd..." Lehet, hogy nem valami nagy dolog, de a tanárnő nevetett is rajta, de szerintem jól meg is jegyezte magának.
Van az osztályban egy pár, akik nem rég jöttek össze. Na, ők is kaptak szépen - külön-külön, és közösen is.
Szegény Zsuzsát nem akartam ilyen állapotomnak kitenni. Ő nem érdemelte volna meg - még viccből sem. Ezért is nem mentem az órájára.

November 21., kedd
Ez a napom húzos volt egy kicsit. Reggel tantárgyi záróvizsga volt Komm.Et.Próból. Nem is attól tartottam, hogy megvágnak, hiszen tanultam addig is; inkább lámpalázas voltam. Mégiscsak két perc alatt kell valamit perfekt elmondani.
Beszélgettem pár lánnyal reggel még, a cigi mellett. Nekik mondtam, hogy vagy az első vagy az utolsó anyagot kapom (A kommunikáció; Nemzeti sajátosságok - Anglia). Az első vicces - nagyon könnyű; az utolsót nem akartam kapni, mert nem szeretem Angliát. Gondoltam ezért is fogom talán azt...
Hát, végül a kommunikációt kaptam meg, azon belül pedig a külső- és belső zavarótényezőket. A röhej az egészben az, hogy halál komolyan az utolsó mondat ragadt bennem, mivel lejárt a két percem. Egyetlen mondat... Ez az én formám. Nincs tökéletes... A vizsgajegyem így négyes lett, de a tantárgyi ötös az "évközi" munkámnak köszönhetően.

Délután pedig mentem ELTÉre szokásomhoz híven. Nem sokáig voltam most ott, mert Matyi ment a Silicon Graphics nevű céghez tárgyalásra. Én meg mentem vele, elkísértem. Tök jó volt! Bemehettem vele a "tárgyalásra". Hihetetlen, de minden olyan volt, ahogy tanultam pár hete Hillingertől. Annyira jó volt ott lenni, látni, átélni... mittom. Utána megint pörögtem, mint a Duracell nyuszi. Jó érzés volt, na!

November 22., szerda
Hát ezt a napot nem úgy terveztem, ahogy alakult végül - több szempontból is. A legrosszabb, ami történt, hogy el kellett jönnöm az utolsó két angol óráról, mert nagyon pocsékul voltam... Megbetegedtem, már nem tudom, mikor. Erre a napra tetőzött be: országismeret második felét olyan szépen átaludtam egy lázcsillapító bevétele után, ahogy azt kell. A többiek is mondták, hogy szarul nézek ki, menjek haza inkább. Hát, végül ők nyertek.

November 23., csütörtök
Nem mentem suliba, itthon maradtam pihenni, meg gyógyulni... Nem is történt semmi érdekes.

November 24., péntek
Aznap se mentem suliba. Délután akartam, de meggondoltam magam. Még az előző héten jelentkeztem, hogy megyek én is a Kamara előadására, meg szombaton az esztergomi kirándulásra. Aztán egyikből se lett semmi, a betegség miatt... Pedig már úgy eldöntöttem, hogy szombaton sztrapacskát eszem Párkányban!!! De nem lett belőle semmi... Hajaj, neki kell állnom valamikor, és magam elkészíteni, mert tényleg vágyom rá... hihi.

Mehettem volna Dodoék szalagavatójára, de ezt sem tettem meg. Az utána lévő kocsma-buli is elmaradt.

De egy újabb ismeretséggel gazdagodtam: megismertem Matyi egyik jóbarátját - EwiL-t, aki Debrecenbe jár Prog.Mat.-ra.

November 25., szombat
Este komolyzenei koncertre mentünk Matyival, és a családjával, a Mátyás templomba. Az anyukája egy kórusban énekel, és most itt léptek fel. Mozart Don Govannijából, és egy másik zeneszerzőtől adtak elő (nem tudtam megjegyezni, pedig nyáron ezt hallgattuk meg a Mester utcánál lévő Assissi Szent Ferenc-templomban).

Igázából egy másik koncertre szerettem volna menni... Gothica Fesztre, de se pénzem, se túl sok kedvem nem volt hozzá.

Plusz! Ezen a napon lett volna a kirándulás...
Plusz! Borisz hívott Miskolcra, mert ott valami lovagi játékok voltak... (amiről kiderült, hogy nem is akkor, hanem jövő héten esedékes)

Erre a napra sok minden volt "betervezve", de egyetlen dolog valósult meg...

November 26., vasárnap
Délelőtt babázni voltam!!! Apuékhoz mentem át Matyival. Így apáék megismerték őt - ill. apa már találkozott vele, Betty még nem.
Az öcsém hatalmasat nőtt! És még aranyosabb, mint volt! Vagy, nem is tudom... ugyanolyan aranyos, persze, nem tudom, hogy mondjam! Édes, és kész!
(De jó lenne már egy saját.........)

Ott voltunk pár órát, aztán jönnöm kellett haza, mert anya főiskolai csoporttársához mentünk - informatikázni.
Érdekes dolog: olyan embernek tanítani, aki nem is nagyon ért hozzá. Mert nem volt rá eddig nagyon szüksége.
A vicc az egészben: odamentünk, és kezdésnek az optikai egeret kellett megnéznem, mert nem működött. Hát, ilyennel még nem volt dolgom, de megpróbáltam megnézni, mit tudok vele csinálni. Semmi eredmény elsőre... aztán sok-sok próbálkozás után valahogy megjavult. Nem tudom, hogy általam, vagy csak gondolt egyet, a lényeg, hogy működött. De helyette a billentyűzet adta meg magát. Na, azzal is szenvedtem, de az már nehezebb volt. Nem akarta engedni magát. Hmmm... Hazajöttünk - progi is kellett (Total Commander), fogtam hugom klaviaturáját, és indultunk vissza. Hát, a vitt bill nem volt jó. A PS/2 csatlakozója nagyobb volt, mint az optikainak. Pfff... Hát, addig-addig nyúztam, hogy rájöttem a hibára. Én okoztam: rosszul dugtam vissza, és elgörbült az egyik kis "bigyó" a dugaszban. Na, a "női eszemmel" feltaláltam magam - kértem egy kést, majd egy csipeszt, és egy-két percen belül működött a billentyűzet is!
Ezután három órán keresztül segítettem - ill. mutogattam a konyvtárstruktúrából, wordből, és excelből megadott feladatok megoldásait. Kemény dió volt! Hihetetlen birkatürelemmel voltam Böbe iránt. De jó volt segíteni.

Aztán hazajöttünk. Elfáradtam, lefeküdtem és aludtam...

Republic: Szeretni valakit valamiért

Hosszú az út míg a kezem a kezedhez ér
Szeretni valakit valamiér'
Ne tudja senki ne értse senki, hogy mér'
Szeretni valakit valamiér'
Ezer életen és ezer bajon át
Szeretni valakit valamiér'
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj
Szeretni valakit valamiér'
Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Esik a hó és szemembe fúj a szél
Szeretni valakit valamiér'
Ég a gyertya ég el ne aludjék
Szeretni valakit valamiér'
Ezer életen és ezer bajon át
Szeretni valakit valamiér'
Akkor is, hogyha nem lehet, hogyha fáj
Szeretni valakit valamiér'

Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Fenn az ég, s lenn a Föld
Álmodunk s felébredünk
Minden út körbe fut
Béke van felejts el minden
háborút

Rengeteg érzés van bennem most! Valaki iránt őszinte szeretet, valaki iránt meg utálat...

Miért van az, hogy ha kedves próbálok lenni, akkor belémrúgnak?! Persze, emberfüggő, mint a világon minden. De akkor is! Nem vagyok haragtartó - pedig lehet, hogy annak kéne lennem. Talán két vagy három ember van, akiket nem is keresek már - most eggyel bővült a lista, és nem az én hibámból! Nem vagyok bosszúálló, ezért inkább egész egyszerűen megkerülöm a dolgot: visszavontam az ismeretséget IWIW-en pl. Nem fogom magamat összetörni az erőlködéstől, hogy ne legyen velem ilyen bunkó! Ennyi.

Van valaki, aki nagyon sokat jelent nekem! Érdekes történetünk van, ami még májusra nyúlik vissza, amikor is... Ezt most nem mesélem el.

Most újra elolvastam az augusztusi blogjait, és megint lelkiismeretfurdalás mardos. Bárcsak máshogy tettem volna már akkor! Annyi szenvedést spórolhatott volna meg mindkettőnk... Hmmm, azt hitte, hogy boldog vagyok - ezt kívánta -, pedig nem voltam az a "másik" oldalán. De az ember a hibáiból tanul...
És összeteszem a két kezem, hogy kaptam még egy esélyt. Ugyan kicsit nehéz vele - a néhány különbözőség miatt -, de ezen felül nagyon jó vele. Boldogságot hozott az életembe már anno is, és most újra. Már fájni tud a mosolygás mellette.

Érzem, hogy szeret; olyan ez, amit még más mellett sose éreztem ennyire! Ma azt mondta, hogy én vagyok neki az első. Örülök ennek, de nem tudom hova tenni. Nekem ez az egész így még új, ilyet még nem tapasztaltam. Meg kell tanulnom sok mindent, amihez idő kell.
Hihetetlen, de kiegészítjük egymást, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Egyformán gondolkodunk sok mindenben, egyszerre mondjuk ki a gondolatainkat, vagy megelőzve egymást. Október vége vagy november eleje óta megint sűlve-főve együtt vagyunk: suli után irány az ELTE! Vagy ő jön hozzám, vagy én hozzá.

Ma a héven hazafele jövet találkoztam a "szomszédasszonyunkkal", Mariannal. Beszélgettünk, és jól megdorgált, hogy nem kellett volna otthagynom őt, de értette a helyzetet. És azt mondta, hogy jó, hogy újra együtt vagyok vele, mert látszik rajta a ragaszkodás... "Olyan, mint egy kismacska, úgy bújik hozzád." Hehe: fordítva is igaz.

Nem tudom, miért szeretem, mit szeretek benne. Vonzz! Szeptemberben megismerkedtem mással, akivel nem jöttem össze végül, megint mással meg én nem akartam kezdeni. Amikor vele találkoztam, akkor még nem tudtam mit akarok. Nem akartam úgy belemenni, hogy bizonytalan vagyok: tényleg akarom-e? Vártam. Aztán egyre jobban vágytam a társaságára újra. Még mindig nem voltam teljesen biztos magamban, de az érzéseimre hallgattam.
Majdnem ugyanazon a napon jöttünk újra össze, mint anno... Vicces lett volna.

Napoleon Boulevard: Lehajtott fejjel

Nehezen megy a kezdés, nem tudom, hogy álljak neki a mondat alkotásnak. Most kicsit szar a hangulatom... Ma szülinap ünneplés volt, amiről eszembe jutott két régebbi születésnap. Abból az egyik jobban megvisel, mint gondoltam volna. Na, nem magával a szülinappal kapcsolatban értem ezt, hanem a személyre vonatkozólag.

Azt hittem, könnyebben megemésztem majd ezt a kapcsolatot, és lezárom egyszerűen... Hát, ismét naiv voltam/vagyok. Nem hiányzik(!) nem erre értem; hanem pont ellenkezőleg: nem tudok rá úgy gondolni, hogy jó volt, szép volt, de elmúlt... ehelyett jönnek elő a fájdalmas emlékek - amik ráadásul visszatekintve lettek azok.

Nem tudom, miért nem tudok semleges lenni vele szemben, mint teszem másokkal is?! Miért van, az hogy ha valamiről eszembe jut, dühös leszek, és elkeseredetten próbálok rájönni dolgokra - mi miért volt úgy, ahogy?!

Szóval a szülinapozásról most eszembe jutott megint... hmmm... egy vízipipát kapott ő erre az alkalomra, kb. két és fél hónapja. Vajon azóta használta?! Vagy tényleg csak díszként van valahol?! Vajon felvitte már a pincéből, vagy még mindig ott tengődik magányában?! Ki tudja. Nem kéne vele foglalkoznom, tudom - mégis ezt teszem. Emellett kicsit rosszul esett, amikor azt mondta, hogy tudta, hogy ezt fogja kapni... Talán csak a hangsúllyal volt a gond - igaz, erre már nem emlékszem, de nem ugrott ki a bőréből örömében...

Persze! Elmúlt, vége! Lépjek már túl rajta végleg! Ne zsörtölődjek ilyen részleteken! Általában nem is teszem ezt, nem agyalok a múlton. De amikor valami emlékeztet rá, olyankor kb. hidegzuhanyként zúdul a nyakamba az azzal kapcsolatos emlék.

És nem tudom, hogy miért a rosszak jönnek elő inkább, mint mondjuk a jók...? Mintha millió kaktusztüske szúrkálná a szívem... Vajon valaha el fog ez múlni, és tudok rá úgy nézni, mint egy... ex-re (pl.) Vagy soha nem fogok már vele se találkozni, se beszélni, mert nem tudok?!

Amióta szakítottunk, kétszer találkoztunk. Mindkét alkalommal ideges lettem, amit magamban tartottam ugyan, de már majdnem felrobbantam miatta...

Hmmm... ha jobban belegondolok, ez az érzelmi állapot sem jobb annál, mintha a hiányától szenvednék - vagy mégis?! Pfff... nem tom... Nem lehet összehasonlítani a kettőt, ez logikus. De az biztos, hogy ilyen még nem sűrűn fordult elő (valaki iránt dühöt érezzek...)

Na, mindegy, jöjjön a szöveg:

Itt állsz
Lehajtott fejjel
Nem nézel most rám
Igen, érzem
Előre tudtam
Számíthattam rá is talán
Eltűnt a mosolyod
Tán sosem látom már
Kínzó, idegen érzés
Nem bírom tovább

Itt állsz
A kezed mégsem
Nyújtod most felém
Ne is szólj hát
Érzem
A hangodból
Hogy nem vagy már az enyém
Elszállt, ennyi volt hát
Kis történetünk
Késő a ráadáshoz
A függöny rég legördült

(Refrén X2)
Nem hiszem, hogy összetört egy szív
Bármit gondolsz, másokkal is megtörtént ez így
Értsd meg,
Engem többé úgysem boldogít
Nincs több álom
Késő van már
Nem megyek, ha hívsz
Tűnj el végleg!

Igazából már az utolsó hónap már nem volt semmilyen, nem is tudom, mit lehetne rá mondani... ehh... mert kapcsolatnak biztos nem! Három hétig felém se nézett, nem hívott, nem írt. Aztán, nekem elfogyott a türelmem... Ez így nem mehetett tovább. (Érthető is, nem?!) Pontosan ezért nem siratom ezt a kapcsolatot, ill. ezt a részét, vagy nem tudom hogy fejezzem ki magam. Nem volt mindig rossz, nem állítom ezt - csak ez az egy hónap a végén. Ezért is nem beszélek ilyenekről, hogy visszacsinálni meg mittom... mert nem akarom! Nem vagyok annyira bolond, hogy egy olyan kapcsolatot akarjak újra, amiről tudom, hogy halálra ítélt! Mások vagyunk, teljesen...

Napoleon Boulevard: Júlia nem akar a földön járni

Hmmm... talán a győri kirándulásról való visszatérésem óta nem múlt el ez a jókedv. Max egyszer-kétszer volt egy kis hullámvölgy, amik most is aggasztanak egy kicsit. Ám ezek eltűnnek a gondolatok közt, amikor a boldogság hangulata uralkodik rajtam. Komolyan mondom, nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire nagyon! boldog! Úgy érzem néha, tényleg madarat lehetne velem fogatni!

Na, jöjjön a dalszöveg, amit megint nem szó szerint kell értelmezni.

Szépen vagyunk öltözve,csillog a hajunk
Gondolhatod,erre most is adunk
A város felett éppen Júlia lebeg
Ámuldozunk,és mint annyi mindent,ezt se értjük
Nincs semmi baj nem is kérdezősködünk
Ha lebeg,hát lebeg,nagy dolog,mi is jövünk
Hátrébb megyünk, innen neki futhatunk
Próbálkozunk,vajon éppen nekünk miért ne menne

ó-ó-ó-ó

Refr.: Júlia nem volt erős,vagy több mi nálunk
Júlia nem volt se jó se szép
Most Júlia nem akar a földön járni
Fölszállt inkább a fejünk fölé

Próbálkozunk kézzel- lábbal csapkodunk
Úgy verdesünk,hogy már jobban nem tudunk
A város felett még mindig Júlia lebeg
Szép könnyedén,ahogy szombat délben szállni illik.

Refr.:2x

2x
Júlia- Júlia-nem-akar-a-földön-járni
Júlia-Júlia-nem-volt-se-jó-se-szép

Nem megy,tudom de ha már szállni nem lehet
Megmozgatunk itt lent minden követ
Célozgatunk egyszer még eltalálhatunk
Júlia,kedves:jobb lesz önmagadtól földet érni
ó-ó-ó-ó

(Hát, én még egy jó darabig nem szeretnék magamtól földet érni... szállni, amíg csak lehet, minél tovább... )

Valahogy most minden tökéletes - leszámítva persze az apróságokat, amik nélkül már hihetetlen lenne ez az állapot. Vajon megint meddig lesz ez?! Napok - hetek - hónapok??? Nem, nem szabad ezen agyalnom. A lényeg, hogy még ma is tart!

Fél méterrel -legalább- a föld felett járok! A legutóbbi jó dolog tegnap történt velem. Ugyanis, a csizmám - amit tavaly vettünk elég drágán -, megadta magát, és a jobb lábam sarkánál elvált a talptól... Már megnézhettem volna jobban szegényt, mert jó párszor beázott az utóbbi egy-két hétben. Mindegy, tegnap észrevettem.
Felhívtam a nagyimat, remélve, hogy teljesül egy nagyon régi vágyam! Elmondtam neki, hogy mi történt. Ő erre azt mondta, hogy akkor menjünk, nézzünk körbe.

Vett ki pénzt, talán pont aznap - mert angol nyelvtanfolyamra kéne mennem, januárban vizsgázok. Én viszont szerettem volna, ha egy acélbetétest kapok... mondván: az tovább bírja, csak egyszer kell olyan sokat kiadni érte... És végül megkaptam!!! Mint karácsonyi ajándék... még az sem gond, ha szülinapomra nem kapok semmit, meg névnapomra, húsvétra, jövő karácsonyra... mert ez mindennél boldogabbá tett most!

Mikor felvettem, nem is akartam levenni! Tegnap este is, gondolkodni kezdtem azon, vajon milyen lenne, ha abban aludnék - hehe... Egy "illető" szerint: madarat lehetett volna velem fogatni, olyan voltam. És hogy ő még nem látott ilyennek...
A vicces és jó dolog még az volt, hogy reggel tök véletlenül döntöttem úgy, hogy szoknyát veszek, és abban megyek suliba. Hát, mondhatnám, hogy boszorkányvérem megint megmutatkozott... hihihi...

Győr

Hajnali negyed négy van - már nincs értelme aludni menni, fél ötkor úgy is "kelés" van... Ezért inkább leírom - végre - a győri kirándulásomat.

(Számot majd utána írok; az érzés, amit tegnap éreztem. Ill. inkább hangulat - jó kedvem volt ezután a "kiruccanás" után. Nyugodtnak, vidámnak, boldognak éreztem magam; nem voltak gondok, nem gondoltam rájuk...)

NOVEMBER 3., PÉNTEK
Pénteken délután, az öt órási gyors vonattal mentem, aminek a végállomása amúgy Bécs volt. Kicsit féltem is, bár Bécset is megnéztem volna akkor már alaposabban. Amikor júliusban voltam, akkor nem volt rá túl sok időm - mindenhova siettünk; digitális gépen keresztül néztem a várost leginkább.

A vonaton olvasgattam - egy kis I.F.O.-t (idegenforgalmi ismeretek), meg haladtam tovább az angol tanulással (alapoktól kezdve a nyelvtan). Közben zenét hallgattam - Napoleon Boulevard-ot meg Crematory-t. A tájat nem tudtam nézni, mivel kint már sötét volt, az ablakban a vonat belseje tükröződött...

Valamivel hét óra előtt szálltam le, anyára várva, aki kijött elém. Hideg volt eléggé ott is, ahogy Pesten is. Persze, ugyanazon éghajlati övezet része Győr is, mint Pest - de álmodni csak szabad!

Megkerestük a megfelelő buszt, ami elvitt minket oda, ahol anya két hallgatótársa - vagy hogy hívják az ilyet - várt minket. Hely szerint a Győri Plazaba mentünk. Bementünk az Alexandriába, ott voltak a lányok, nézelődni. Az egyiknek be is mutatott anya. Amikor magázva köszöntem, nevetésben tört ki... Mindegy... Elmentem, én is nézelődtem egy sort - és végül az angol könyvek közül választottam egyet: a Büszkeség és balítélet című művet Austin tollából (ja, nem a teljes regényt, ez kb. olyan, mint a kötelezők röviden). Fizettem, utána mentünk a kajálda részre. Meghamiztunk, s elindultunk a koleszba, ahol szállást béreltek anyáék.

Ez a közelben van/volt, pár utcára a plazatól. Tipikus kollégiumi szoba. Le is szögeztem, hogy én képtelen lennék ilyen helyen "lakni"... Nem tudom, nekem nem tetszik az ilyen életforma, akkor már inkább albérlet - akkor is, ha drágább! Túl sok holmim lenne egy olyan pici szobába, ahol rajtam kívül még három ember fészkel... - számítógép, könyvespolc, íróasztal; néha a mostani szobám is kicsinek tűnik!

Na, mindegy. Este volt még rádió hallgatás - oka: múltkor a lányok belebolondultak a csendbe. Természetesen én feküdtem le legutolsóként: olvastam még a napi szerzeményt. Az vicces, hogy hogyan! Mivel nem gondoltam, hogy zseblámpa kellhet, mint egy táborba, ezért a telefonomat használtam fel erre a célra. Nem is olyan rossz - be lehet állítani, hogy tíz percig világítson a kijelzője. Végül, én is álomra szenderültem...

NOVEMBER 4., SZOMBAT
Reggel, fél hétkor keltem. Pedig aludhattam volna még egy kicsit, ugyanis anya csak hét körül ébredt, addig lustálkodott. Elvileg, nyolcra kellett volna menni az egyetemre Informatika órára, de mi szépen elkéstünk. Közel másfél órát. Út közben gondoltam is, hogy mégsem megyek be anyuval, inkább nekikezdek a városnézésnek. De anya annyira szépen kért, hogy mentem vele...

Nem is bántam meg annyira! Kárpótolt a "prof"... Meglepett a kinézete: harminc körüli, hosszú hajú, fülbevalós, egész jó képű pasas volt! És humoros! Az óra anyaga viszont már annál unalmasabb volt. Word, Excell és Internet böngészés. Mit ne mondjak, anya titkárnőjét játszottam; én jegyzeteltem neki az infókat - oka, én tudom, hogy mi kell... Pfff... Na, mindegy - címszavakban írkáltam, helyenként saját megjegyzést is írtam... Amikor meg segítettem a mellettünk ülőknek, a prof véletlenül mindig arra keveredett. Hmmm, nem tudom, miért - de nem szólt semmit, csak rám nézett ilyenkor, és elsétált.

Vicces, ugyanakkor furcsa is! A jelenlevők többsége nem ismeri ezeket - a mai generáció számára - "alap" dolgokat. A szomszédok meg voltak lepve, amikor segítettem nekik, és mondhatni, kicsit daráltam, hogy mit, hogyan csináljanak... Az óra végén többször is átvették, és kértek, hogy mondjam, ha valamit elrontanak. Nem sokszor kellett beleszólnom, jól elügyeskedtek.

Ja, meg azt hitték páran, hogy én is arra a szakra - diplomás ápolónő - járok, csak eddig nem voltam. Mosolyogtam a dolgom. Szép is lenne - tényleg családban maradnék! Hehe...

Info után elindultunk vissza a belvárosba, a városház térre. A következő óra máshol kezdődött. Ill. igazából az informatika van egy másik helyen, a többi órától.

Anyát elvitte az egyik társa, én meg gyalog nekivágtam a visszafele vezető útnak.

Esett a hó, hűvös volt, de én sétáltam egy jó nagyot. Közel négy órát töltöttem el városnézéssel. Főleg az épületeket nézegettem. Megnéztem a székesegyházat elsőnek, majd a "régi barokk belváros"-t - ha jól emlékszem, így nevezte valaki. Egyszer eltévedtem egy kicsit - pedig vettem egy térképet -, visszajutottam oda, ahonnan indultam. De aztán "megtaláltam" a megfelelő utat. Közben fényképeztem jobbra-balra a telefonommal - a kezem le is fagyott rendesen. Láttam a Nemzeti Színházat (furcsa épület, modern stílben épült). Kijutottam a Főútra, ahol a Városháza is volt. Elindultam azon az úton. Ott is gyönyörű épületek voltak sorra, egymás mellett (klasszicista stílusban főleg, de volt volt tipikus barokk is). Aztán lefordultam, és elmentem megnézni a zsinagógát. Aztán mentem a plazaba, vissza a könyves boltba, meg körbenézni, hátha veszek valami apróságot. De nem vettem semmi különöset. Viszont jól esett meleg helyen lenni. Csöppet átázott a kabátom, és hóembernek éreztem magam, és elfáradtam rendesen.

Innen már anyuért mentem az egyetemre. Az öt ötvenes gyors vonatot elértük, amiről Kelenföldön szálltunk le, már nem tudom mikor. Onnan még a hévhez, és hazaértünk fél tízre.

"Lényegében" ennyi. Fantasztikus volt, annak ellenére, hogy melegebb időben jobban éreztem volna magam...

Karthago: Requiem

Nem éppen vidám kezdet lesz, de sebaj. Ez is hozzátartozik az élethez. Tegnap Halottak napja volt, és én így szeretnék megemlékezni a szeretteimről, akik nem lehetnek velem. Konkrétan egy ember - lány - az, aki mindennél jobban hiányzik erről a helyről...

Már kis korom óta szeretem ezt a dalt, mindig is megérintett és libabőrös lettem tőle. Eddig nem tudtam, és nem volt szükséges, hogy bárkihez vagy bármihez kapcsoljam. Tavaly óta viszont két fiatalhoz kötöm... Egy fiúhoz és egy lányhoz...

Nem kell szó szerint venni a szöveget, ott egy fiúról van szó, és csak a fiúval történt baleset... A sorok közti értelem az, ami számít. Az érzés, amit kivált.


Volt egy fiú és volt egy lány,
A fiú elindult az álmok útján.
Volt egy fiú és volt egy lány,
S a lány még most is várja talán.
Elindult a fiú a fények útján,
Elhitte az álmok furcsa hangját,
Csalóka színét

De ugye eljössz még?
Ugye eljössz még,
Ha hallod majd az elefánt-dübörgést?
Ugye eljössz még?
Talán eljössz még,
Mi várunk rád, ha szól a dübörgés.

Volt egy fiú, s egy forró délután
Eltévedt végleg az élet útján.
Eltévedt fiú, olyan, mint bármelyikünk,
Szerette az életét és az álmait.
Elindult ő a fények útján,
Elhitte az álmok furcsa hangját,
Csalóka színét

Minden kezdet nehéz

Végre elhatároztam, hogy csinálok blogot. Hát, rájöttem: nem véletlenül nem kezdtem eddig bele! Közel egy órája szenvedek vele, de most már elkészült - egy kis segítséggel...

Igazából eddig azon gondolkodtam, hogy milyen is legyen ez az egész. Az, hogy csak írkálok a gondolataimról meg érzéseimről meg mi egyébről, az nem valami nagy szám. De ma reggel, kávé iszogatás közben - cigivel kiegészülve, ihletet kaptam. Dalok és dalszövegeik, idézetek és versek alapján fogok írogatni. Amilyen a kedvem, olyan szöveget fogok leírni, és hozzáfűzöm az egyéb gondolataimat. (Vagy csak spontán találok valami érdekeset, és ahhoz/arról írok.)

Nem tudom, mi fog kisülni ebből, de hát majd az idő...